Érzelmeink elfojtása
9:43
Most már értem, hogy miért is
olyan fontos megosztani másokkal az érzéseinket és gondolatainkat, legfőképp
azokkal, akik közel állnak hozzánk. Akiket szeretünk. Ha elfojtjuk magunkban
mindazt, ami zavar minket, vagy ami nagyon meghatározó számunka, abból rengeteg
félreértés alakulhat ki bennünk. Ezekből táplálkozik leginkább egónk, és egy
berögzött mintát követve megszövi saját sértődött, vagy meg nem értett
gondolatai alapján azt az elferdített történetet, amely az idő múlásával szép
lassan a valóságunkká válik. Lehet, hogy semmi, vagy épp hogy csak egy
csekélyke köze van a valósághoz, de mi ezt képzeljük el. Ezért így is van. Nem
adjuk meg sokszor a másiknak azt a lehetőséget, hogy kifejthesse az ő
szemszögéből is a történeteket. Az is megeshet, hogy aminek mi magunk hatalmas
jelentőséget tulajdonítunk, az a másik számára teljesen jelentéktelennek tűnő
semmiség, vagy épp észre sem veszi. Nem vagyunk egyformák, különböző az
értékrendünk, így nem is várhatjuk el, hogy a másik azonnal tudja, hogy mi
zajlik le bennünk. Csakis úgy lehetséges a harmonikus együttélés, ha megosztjuk
szeretteinkkel a bensőnkben zajló folyamatokat. Ezekkel a terhekkel és
ál-valóságokkal nem épp a legjobb együtt élni, főleg nem hosszú-hosszú éveken át.
De soha nem késő ezeket átbeszélni. Lehet, hogy sokáig nem volt elég bátorságunk előhozakodni az érzéseinkkel, de igazából ez a legjobb, amit csak tehetünk önmagunkkal szemben. Legyünk őszinték, és merjünk beszélni az érzéseinkről, hiszen
ezáltal fogjuk tudni feldolgozni és elengedni mindazt, ami a lelkünket nyomja.
Én is nagyon sokáig elnyomtam
magamban mindent, amit a környezetemtől kaptam. Mindent elkönyveltem olyannak,
ahogy én láttam és éreztem, nem volt másik lehetőség. Nem is gondoltam arra,
hogy megkérdezzem a másikat arról, hogy ő vajon hogyan látja a helyzetet. Vagy
egyszerűen nem mertem segítséget kérni, mert bizonytalan voltam, és jobban
féltem az elutasítástól, és attól, hogy esetleg nem értenék meg, hogy min megyek
keresztül. De visszanyúltam, és fellibbentettem a múltra nehezedő sötét leplet,
és életemben először megtörtem a csendet, amely ott húzódott közöttünk. Furcsa,
hogy az emberi elme inkább kitalál mindenféle történeteket és magyarázatokat,
csak hogy ne kelljen megtudni az igazságot. Félünk, hogy tényleg csalódunk,
ezért egyszerűbb és elviselhetőbb egy saját verzió megalkotása. De mi van
akkor, ha valójában a történet vége nem csalódás lenne? Sajnos a múltba már nem
tudunk visszamenni és megváltoztatni döntéseinket, de a jelenben még mindig
tartó nehezteléseket vagy félreértéseket fel tudjuk oldani azáltal, ha választ
kapunk ezen kérdéseinkre. Nehéz ezt megtenni olyanokkal, akikről már egy szinte
megrendíthetetlen kép kialakult bennünk az évek során, de meg kell
próbálnunk, ha lelkünket fel szeretnénk oldani a múlt fájó emlékei alól, hogy a
jelenre és életünk következő szakaszának felépítésére tudjunk koncentrálni. A
harmóniához előbb rendet kell tennünk magunkban, felszabadítani bensőnket a
felesleges blokkok alól, hogy ezáltal helyet teremthessünk az új, örömteli dolgok
és érzések befogadására.
Két út áll előttünk, és kezünkben
a döntés, hogy melyiket járjuk. Maradunk továbbra is a sivár és egónk kreálta
látszat-világban, vagy megismerjük a valódi, színekkel és érzésekkel teli
világot? Merjük-e vállalni az igazság felszabadító erejének vagy épp
fájdalmának kockázatát, mely által levethetjük magunkról lelki terheinket?
0 megjegyzés